A mesterséges intelligencia gyors fejlődésével és térnyerésével mára már egyértelművé vált, hogy minden tudományterületnek foglalkoznia kell e jelenséggel, egyrészt mert kikerülhetetlenné vált, másrészt pedig megfelelő használattal vitathatatlanul nagy előnyünkre szolgálhat. Az MI azonban fejtörést és óvatosságot okoz(ott) több tudományterületen is, de talán leginkább a humán/bölcsészettudományokban.
A „probléma”
A bölcsészettudományok egyelőre szilárdan tartják a maguk analóg működésmódját. Nem sztereotípia, hogy az irodalmárok még szeretnek nyomtatott könyvekből olvasni, fizikailag beletenni szövegjelölő cetliket egyes lapokba, ceruzával aláhúzni, és saját szövegeket írni. A nyelvtudományok elsősorban az emberi nyelv eredetét, történetét és jelenségeit kutatják, de a történettudomány és a pedagógia is mind-mind olyan területeket vesznek górcső alá, amelynek középpontjában az ember, illetve az emberi tényező áll, és nem a gépi. Különösen igaz ez a művészetekre is. A hír, hogy jön egy „szoftver”, ami kivonatolja az 1200 oldalas realista regényt tíz mondatban, vagy megír helyettünk bármilyen témában egy esszét, vagy esetleg megkülönböztethetetlenné válik az emberi és gépi nyelvhasználat, kezdetben hirtelen nagy felszisszenéseket, és szinte teljes elutasítást váltott ki a kutatókból ezeken a tudományterületeken.
Régi kapcsolat
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a bölcsészettudományok és a technológia, vagy a gépi gyakorlatok összeegyeztethetetlenek volnának, fontos látnunk, hogy ez sosem volt így. Sok évtizedes gyakorlatra tekint vissza például a számítógépekkel történő gépi fordítás, ami a nyelvtudományok egyik nagy vívmánya volt. Óriási tudományterületet ölel fel a digitális bölcsészet is, amelynek egyik legalapvetőbb eljárása a szövegek digitalizálása, legyen ez archaikus, vagy jelenkori. Magyarországon működnek olyan textológiai kutatócsoportok is, irodalmárok és nyelvészek közreműködésével, ahol kritikai szövegkiadásokat digitalizálnak, vagyis egy szerző teljes életművét újra sajtó alá rendezik olyan módon, hogy összevetik a különböző kéziratok hasonlóságait és különbségeit, és sok-sok jegyzettel ellátják azokat, hogy a kutatók teljes képet láthassanak egy-egy életműből. Ezt technológiai segítség nélkül lehetetlen volna elvégezni. Arról pedig nem is beszélve, hogy a szövegek digitalizálása a széleskörű hozzáférésüket segíti, így a kulturális értékeink szabadabban tudnak terjedni az arra kíváncsi olvasók között, ami a bölcsészettudományok egyik fontos célkitűzése. Emellett a nyelvészek, történészek munkáját segítik a digitális térképek, a nagy korpuszok számítógépes elemzései, és még sorolhatnánk.
De akkor mi a baj az MI-vel?
Baj talán nincs. Abban egyetértenek a humán tudományok képviselői, hogy az MI-ről nagyon fontos beszélni, a szabálytalanságokban valahogyan járható utakat találni. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikációtudományi Szakbizottságának 2025-ös konferenciáján is az MI volt a téma, ahol is a kerekasztal-beszélgetésen különböző nézőpontok találkoztak. Így került említésre az is, hogy a Litera.hu irodalmi portál kritikapályázatán egy MI által írt kritika is versenybe került, úgy, hogy ugyan díjat nem nyert, de senki nem vette észre, hogy a szöveget nem ember írta. Szarvashiba (vagy érdekes jelenség?), hogy a szerzőnő, akinek a kötetéről szólt a szöveg, megosztotta a kritikát a saját Facebook-oldalán. Maga sem vette észre, hogy a kritika egy olyan mondatot idéz a könyvéből, ami nincs is benne… Elgondolkodtató, hogy a kritikaírás műfaja, hovatovább, a szövegírás műfaja meddig marad az irodalmárok kezében. Ha egy MI által írt szakkritika átmegy egy olyan irodalmi portál rostáján, ahol a szerkesztők nap mint nap kritikákat olvasnak és szerkesztenek, akkor vajon hogyan volna kiszűrhető bármilyen különbség egy ember által írt és egy gép által írt szöveg között? Jelenleg szinte sehogy.
Az, hogy ki, vagy mi ír egy szöveget, a humán tudományokban igenis fontos kérdés, ami nem más, mint a szerzőség kérdése. Ahogyan az említett konferencián is elhangzott, a Gutenberg-galaxisban még egyértelmű volt, hogy ki a szerző, de ma, a mesterséges intelligencia által generált szövegek világában ez már egy feloldódni látszó fogalom, ami nem biztos, hogy egy jó irány, de mindenképpen kezelni kell a jövőben valamilyen módon.
A szerzőség kérdése nem csupán a szakkritikákat vagy a tanulmányokat érinti, hanem a szépirodalmat is. Jelenleg is kísérleteznek kortárs költők az MI-vel, akik nem ódzkodnak tőle, hanem kifejezetten kreatív módon használják fel azt, és ha jobban belegondolunk, ez nem is annyira új dolog… A KAB konferenciáján Balázs Imre József is említette, hogy már a dadaisták is kísérleteztek olyan szövegekkel, ahol egy újságcikk különböző szavait egyesével kivágták, összekeverték, és így jött létre az új költemény. Kis túlzással az MI is így hoz létre verset/szöveget.
A humán tudományok egyes képviselői, ahogyan vélhetően más tudományoké is, aggódnak a helyettesíthetőség miatt (is). Azt láthatjuk, hogy olyan képességekre tesz szert az MI, amikkel eddig kifejezetten pl. egy hozzáértő bölcsész rendelkezett, legyen az szövegszerkesztés, fordítás, szövegstilizálás, értelmezés, vagy önálló gondolatok lejegyzése. Oláh Szabolcs Az alkotás önállósítása algoritmussal című tanulmányában így oszlatja el ezen kételyeket: „amikor a mesterséges intelligencia kutatói úgy fogalmaznak, hogy olyan neurális hálókat fejlesztenek, amelyek intelligens tevékenységeik végrehajtása közben az emberhez hasonlatosak, sőt még felül is múlják az embert, […] félrevezető beszédtett, mert ember módjára gondolkodó gépeket akar láttatni velünk ott, ahol pedig autonóm rendszerek végzik sajátosan gépi műveleteiket. Az intelligens gép azért képes helyettesíteni az embert, mert éppenséggel nem azonos vele.” (92.)
Az MI működése tehát az ember utánzásán, imitálásán alapul, ami felszámolja azt a problémát vele kapcsolatban, hogy ki tudná „cserélni” magát az embert. Jelenleg a létezése az ember létezésén, és annak „megfigyelésén”, „lekövetésén” alapszik. Az pedig egyáltalán nem jelent kérdést a kutatók számára, hogy az MI munkáját mindig ellenőrizni kell, így mindenkor szükség lesz az ember „gondolkodó” munkájára.
Mit kezd ezzel a kérdéskörrel a humán tudományok?
Fontosnak tartják, hogy lépést tartsanak vele, viszont konszezusos keretek kidolgozását szeretnék. A Debreceni Egyetemen megvalósult Mi a történelem? – a ’Bevezetés a történettudományba és a történelemkutatás módszereibe’ című kötet bemutatóján a történészek is kitértek az MI-vel kapcsolatos kérdésekre. Azt gondolják, hogy közösen kellene gondolkozni az MI-ről, és annak felhasználásának módjairól. Azt, hogy a hallgatók beadandókat íratnak vele, a legkisebb problémának találják. Hasznosnak tartják, hogy az adatgyűjtés során képes hatalmas adatbázisokat átlátni rövid idő alatt, ami az ember számára hosszú ideig tartó kutatómunkát jelentene, de közben olyan új módszereket és kérdésfelvetési lehetőséget tesz lehetővé, amelyeket még nem képesek átlátni. Tudják, hogy sokszor torzíthat is, így ők inkább ötletelésre, vizuális ábrák létrehozására javasolják a használatát a hallgatóknak, és mindig pontos hivatkozást kérnek tőlük.
Ami viszont az irodalmárok számára kissé kétségbeejtő lehet, hogy a beszélgetésen elhangzottak alapján a történészek szerint arra is jó az MI, hogy stilisztikailag átnézessék a hallgatók vele a szövegeiket, akár egy olvasószerkesztővel. És itt visszatér az a problémakör, amit már fentebb is jeleztem. Kétséget kizáróan alkalmas erre az MI, de még mindig jobb, ha egy ember is ellenőrzi a szóban forgó szövegszerkesztést, mert bizonyos nyelvi tulajdonságokat az MI nem ismerhet fel. De azt hiszem, ezt az állítást a történészek sem cáfolnák.
Kitértek arra is, hogy ideális lenne határokat szabni, és egységes szabályozást létrehozni, mert mivel még a jogi folyamatok sem zajlottak le az MI etikus felhasználásának ügyében, egyelőre csak az egyéni preferenciáikat tudják a hallgatók felé javasolni.
És mi a helyzet a művészetekkel?
A művészetek is, mint a humán tudományok egy területe, nagy paradigmaváltásokon megy keresztül. Ismerhetünk már kísérleteket arra vonatkozóan is, hogy az MI-t, mint művészt teszik próbára. Oláh Szabolcs idézett tanulmányában az Obvious francia művészekből álló társulás egy olyan akciójáról ír, amikor is próbára tették az MI szerzői „hitelességét”, és hatalmas összegért el is tudtak árverezni egy MI-generált képet, így tehát az MI mint alkotóművész lépett elő. A kép különlegessége, hogy a szerzői aláírás helyett a generáló algoritmus képlete látható. Ez a kísérlet nagyban megingatja a művészi értelemben vett szerzőiség kérdését is, és felmerülhet bennünk az a kérdés is, hogy milyen irányba mozdulhat el a művészet, ha a jövőben nem fogjuk tudni megkülönböztetni MI által (gép) generált, illetve képzőművész (ember) által létrehozott képeket, és lesz-e ennek egyáltalán relevanciája…
Aggodalomra talán mégsincs ok (?)
Általános tapasztalatunk, hogy a világban bármilyen innováció történt, attól eleinte mindig ódzkodtak az emberek. Ilyen volt a számítógép és az internet is. Később pedig mindig sikerült adaptálódni, és rájönni arra, hogy ezek az eszközök milyen nagymértékben hasznunkra válhatnak. Az MI egyelőre biztosan nem fogja helyettesíteni a bölcsészeket. Manapság még nehezen ért meg pl. összetett költői képeket, elvont fogalmakat, és rengeteget téved. Az emberi tényező kivonhatatlan a működéséből.
Legfőbb feladatunk, hogy megtanuljuk kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, és megalkotni az etikus felhasználás kereteit, úgy, hogy az minden tudományterületnek megfelelő legyen. Várjuk a fejleményeket!
Források:
A humán tudományok és a mesterséges intelligencia, szerk. Tolcsvay Nagy Gábor, Gondolat, Budapest, 2018.
Oláh Szabolcs, Az alkotás önállósítása algoritmussal – A mesterséges intelligencia nem emberi, hanem leválik az emberről, Szkholion, 2024/ 1–2, 88–99.